Azért gyűltünk ma itt össze...
Ja, hogy ez nem az a szöveg, és amúgy sincs itt senki? Vagy mégis? Akkor kénytelen leszek pár szót mondani...
Jelen blog homoszexuális, meleg, fiúxfiú témájú írásokat tartalmaz, és erősen 18 éven felülieknek szól.
Akinek nem inge...azaz, ha nem érdekel, taszít, vagy bármilyen erkölcsi vagy egyéb meggyőződésedbe ütközik a téma, akkor kérlek, most távozz, hogy ne raboljuk egymás idejét és ne borzoljuk feleslegesen egymás idegeit.
És ha ezek után is elég elszánt vagy, hogy maradj, akkor remélem, találsz valami kedvedre valót!

2015. augusztus 8.


Sziasztok!

Bocsánat, ma nem lesz friss, csak egy kis nosztalgia, mert most ennek érzem szükségét, és mivel erősen spoileres Momentsre nézve, kivételesen a poszt csak hajtás után olvasható.
Úgyhogy, aki még nem olvasta, de tervezi, vagy még mindig zsigeri ellenállást érez bármely rész újraolvasása kapcsán, az ne nyomjon a feliratra :)

Üdv:
Tira


Szerettem írni ezt a részt. A legkedvesebb mind közül, és a legfájdalmasabb volt papírra vetni. Emlékszem, nővérem gyerekeire vigyáztam, náluk éjszakáztam, és olyankor mindig sokáig fent voltam, nem bírtam aludni, mert azt figyeltem, felébrednek-e.
Egy keményfedeles A5-ös spirálfüzetbe írtam, még mindig megvan, egy helyes dalmata-kölyök van az elején. És minden szónál potyogtak a könnyeim.

Shawn búcsúja:

– Hát itt vagyok. Ne haragudj, hogy nem jöttem eddig, de tudod… lerombolta volna az illúziót. Az illúziót, hogy mindig körülöttem vagy, hogy nem tűntél el teljesen. Mert hinnem kellett benne, hogy itt vagy valahol, mert ha szembe kellett volna néznem vele, hogy örökre eltűntél, hogy teljesen megszűntél létezni, abba beleőrültem volna. Abba belepusztulnék, Jaiden. Ryley azt mondta, hogy még nem búcsúztam el tőled. Én azt hittem, hogy megtettem, amikor… de igaza volt. Tényleg nem. Ezért is nem jöttem, mert… féltelek elengedni, mert azt hittem, akkor… úgy éreztem, hogy akkor megszűnne a kötelék… hogy megfakulnának az emlékek. Hogy tényleg, végérvényesen elveszítenélek. De most már tudom, hogy nem fognak. Tudom, hogy mindig velem leszel. Te vagy az Őrangyalom. Sosem árultam el, de mindig úgy tekintettem rád, mint egy angyalra. Szóval, remélem, hogy hallasz. Butaság ugye? Hiszen, ha hallasz, akkor bárhol lehetnék, ha meg mégsem… De most szükségem van valami kapaszkodóra… Valami kézzelfoghatóra, és ez a hely… Nem is tudom, én csak… Olyan nehéz ez, Jaiden! A bocsánatodat, az áldásodat kérni. Tudod, Ryley és én… Tudod, ugye? Tudtad, már jóval azelőtt, hogy mi rájöttünk volna. Hogy bevallottuk volna magunknak. Ezért mondtad, ugye? Hogy elmehetek. Hogy nem neheztelnél. De Jaiden, én sosem lettem volna rá képes. Persze valahol igazad volt. Szeretem Ryley-t. Nem úgy, ahogy téged, úgy soha senkit nem leszek képes, de… ő valahogy tudja, hogy mi kell nekem. Beszéltem Juliennel. Azaz ő velem. Órákig győzködött, hogy te is ezt akarnád, hogy boldog legyek, és azt is elmondta, hogy tudtad. Tudtad, hogy ez lesz. És akartad, hogy velem legyen. Hogy vele legyek. Ugye, Jaiden? De én… Nem tudom, hogy lehetnék boldog. Fogalmam sincs, hogy ez a dolog Ryley-val működni fog-e, de… meg akarom próbálni. Nekem… Te voltál az igazi. Erre nincs magyarázat, csak tudom… de Te elmentél, és Ryley ott volt, hogy segítsen… Tudod, Jaiden, borzasztóan hiányzol. Mindig magam előtt látlak. Az arcod, a tekinteted, a mosolyod. Hallom a hangod, a nevetésed. Úgy fájnak az emlékek, Jaiden. Mintha kések millióit forgatnák a szívemben. Mintha ki akarna szakadni a helyéről. Pokoli érzés, Jaiden. Hogy többé nem ölelhetlek át, és nem suttoghatom a füledbe, hogy mennyire szeretlek. Hogy nem érezhetem a csókod ízét, hogy nem szorítasz magadhoz egy forró és szenvedélyes együttlét után. Ne haragudj! Annyi mindent tudnék még mondani, de nem megy. Nem múlik el úgy egyetlen perc sem a napból, hogy ne gondolnék rád. Nagyon szeretlek, Jaiden, mindig is szeretni foglak. Csak amikor Ryley-val vagyok, akkor… akkor nem fáj. Akkor tudok lélegezni. Sajnálom, Jaiden! Amikor rájöttem, amikor először megéreztem, hogy mellette… hogy vele képes vagyok… szörnyű dolgokat tettem, Jaiden. De hát ezt nyilván tudod. Gyűlöltem magam, gyűlöltem őt, és azt akartam, hogy te is gyűlölj, amiért képes voltam akár csak egyetlen pillanatra is megfeledkezni rólad. Mégis szükségem volt rá. Szükségem volt rá, csak egy kicsit, hogy ne őrüljek bele. Hogy ne haljak bele… Meg tudsz bocsájtani érte? Bár tudom, hogy… tudom, hogy sosem lettél volna képes gyűlölni. Tudom, hogy nem haragszol. Nekem mégis szükségem van… nem is tudom, mire… Hiszen nem tudsz felelni. Mégis, hinnem kell benne, Jaiden. Hinni, hogy hallod, amit mondok, hinni, hogy megbocsájtod, amit tettem, hinni, hogy még így is szeretsz, és hogy tudod, hogy amit irántad érzek, az soha nem fog megváltozni vagy elmúlni, hogy soha senki nem veheti át a helyed. Senki, Jaiden. Úgy szeretném, ha tudnál küldeni egy jelet. Bármit. Szükségem van Ryley-ra, Jaiden, és tudni akarom, hogy ez nem bánt téged. Mert szeretlek. Mert mindig szeretni foglak, és ha még egyszer a túlvilágon vagy a következő életünkben találkozunk, nem akarom, hogy haragudj rám…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése