2015. szeptember 26.

Sziasztok!

Ez most nem igazi friss, csak egy újabb nosztalgiahullám, bocsánat.

Emlékeztek Moments 78. fejezetére? Jó, ez így nem túl erős támpont, de majd mindjárt megmutatom :)

Nem tudom, hogy említettem-e bárhol, hogy ez volt az a rész, ami legelőször megvolt a fejemben a történetükből. Nehéz volt ezzel a tudattal nekiállni egyáltalán megírni.

Figyelmeztetéseket lásd a korábbi nosztalgiázós posztnál <3

Üdv:

Tira

Igazából két momentum: a kék szempár, amit soha többé nem láthat, és a mondat: „Bennünk csak egy közös van, és az a közös veszteség!” Akkor még nem láttam tisztán, hogy mi és hogyan vezetett idáig, és hogyan kerültek ők egy ágyba, de… örülök, hogy megtalált ez a történet <3

Az az éjszaka megváltoztatott valamit. Már nem volt annyira durva. És sürgető. Shawn még mindig vad volt és erőszakos, de azt hagyta, hogy Ryley hosszan elnyújtsa az együttléteiket. Nem bánta.

És bár kínzóan lassúnak érezte a Ryley által diktált tempót, mégsem tett semmit. Elmerült a hosszúra nyújtott gyönyör pillanataiban, és hiába érezte a vágy sürgetését, nem akart rohanni. Szerette érezni Ryley-t. A hátához simuló mellkast, az ölelő karokat, a forró leheletet, a puha csókokat, a selymes hajfürtök csiklandozását, a testét kitöltő tűzforró férfiasságot. És pontosan tudta, hogy vágya csak akkor fog beteljesülni, ha megérzi magában a férfi lüktetését, ha Ryley a fejét hátravetve eléri a gyönyör tetőpontját.

Ryley szorosan ölelte a fiút, forró csókokat lehelve a nyakára és a vállára. Shawn szenvedélytől fűtött, egyre hangosabb nyögései tudtára adták, hogy a fiú közeledik a csúcsponthoz. Ryley igyekezett minél lassabban haladni, nyújtani a gyönyör perceit, ameddig csak lehet. Szeretett volna becéző szavakat suttogni a fiú fülébe, de tudta, hogy nem lehet. Ez nem erről szólt. Csak a gondolataiban volt ott minden szó, amit nem mondhatott ki. Újra és újra elismételte magában őket, azt kívánva, hogy egyszer majd Shawn tudtára hozhassa, milyen tökéletesnek látja őt. Mindannak ellenére, amin keresztülmentek. Majd egyszer…

Továbbra is gyűlölte, amikor a fiú esett neki. De minden gyűlölete ellenére sem volt képes megállítani. Soha. De amikor Shawn engedett neki, amikor ő került alulra, úgy érezte, megéri. Megéri a fájdalom minden egyes másodperce. Akkor is, ha fizikailag már egyre kevésbé viselte meg. Nem a teste nem volt képes feldolgozni, hanem a lelke…

De ilyenkor… mintha minden a helyén lett volna. Úgy is, ha soha nem mondhatja ki, hogy szereti. Néha csak a gondolat is elég volt… Végül is, ez sosem róla szólt… Akkor sem, ha Jaiden azt akarta…

Nem tudott tovább várni. Utolsó mozdulatai vadak voltak és hevesek, ahogy magával ragadta a szenvedély. De a beteljesülés valódi csúcspontja az volt, amikor megérezte Shawn reszketését, amikor a fiú hangos kiáltással jutott a csúcsra.

Legördült a fiúról, és oldalára feküdt az ágyon. Tudta, mi következik. Nézte, ahogy Shawn felöltözik, és az ablakpárkányra ül. Még tíz perc, és kisétál az ajtón…

A fiú csak bámulta a zsúfolt New York-i utcák éjszakai rohanását. Halvány mosoly jelent meg az ajkán az odakészített hamutartó láttán, zsebéből előkotorta a cigit, és rágyújtott.

Négy nap. Ennyi ideig bírta az után az éjszaka után. Sokáig viaskodott magával, aztán nem volt képes tovább elviselni a mélyen a jéghideg álarc mögé rejtett fájó gondolatokat. A vágyat, hogy a tengerkék szempárba nézhessen, hogy a barna fürtök közé fúrhassa az ujjait, hogy érezze Jaiden csókjának ízét, bőrének melegét. Ryley… vele képes volt elfelejteni… ha csak egy kis időre is… még ha utána minden rosszabb volt is…

Hiába próbált ellenállni. Ebben az időszakban Ryley maga volt számára az éltető levegő. Végül feladta. Dühödten vetette magát a férfira, kegyetlenül gyűrte maga alá, de ő is érezte, hogy valami más lett… már nem tíz percet akart. Akkor több kellett, hogy felejtsen. Hogy fellélegezzen. Ő is érezte, hogy kevésbé durván mar a férfi ajkára, hogy kevésbé fájón mélyednek ujjai a bőrébe, hogy kevésbé erőszakosan hatol belé… mert többet akart. Akarta, hogy tovább tartson…

Akkor először nem érezte szükségét, hogy utána rögtön kirohanjon az ajtón. Akkor először nem kavarodott fel a gyomra. Azt hitte, ezzel vége. És bár nem tudta mit csináljon, akkor először képtelen volt csak úgy otthagyni a férfit. Így hát az ablakhoz sétált, felült a párkányra, és csak nézte a várost. Talán azt várta, hogy Ryley megszólaljon. De csak az egyenletes légvétel hallatszott a szobában, és ő meg volt róla győződve, hogy bár nem hallja, attól a férfi még sír. Biztos volt benne, hogy könnyek mossák az arcát… és nem tudott vele mit kezdeni.

Négy nap… rendszer lett belőle… észre sem vette, de a napok hetekké nyúltak, azok pedig hónapokká. Közben rászokott a cigire. Nem tudta, mikor és miért született meg az elhatározás, hogy megpróbálja… csak arra emlékezett, mikor először gyújtott rá az ablakban ülve. Ryley döbbenten fordult felé, de nem szólt egy szót sem. Csak kerített valahonnan egy hamutartót, és letette elé…

Rendszer…

Ha szülei keresték, már egész vidámnak ható hangon tudta a telefonba mondani, hogy minden rendben. Soha, senki nem említette nekik, hogy megpróbált véget vetni az életének. Jobb is, ha nem tudnak róla. Ha hazahívták, azzal utasította vissza őket, hogy barátaival szükségük van egymásra. És ez valahol igaz is volt…

Rendszer…

Ha Julien vagy Liz beállított hozzá, vagy hívták, ugyanolyan higgadt és színtelen volt, mint mindig, és bár jobban szerette volna, ha békén hagyják, tudta jól, ha ezt megmondja nekik, akkor elkezdenének aggódni, és az még kevésbé hiányzott, mint a napjában kétszer-háromszor megejtett látogatások vagy hívások, hogy megbizonyosodjanak róla, jól van. Hogy eszik, iszik, alszik és néha elmegy fürdeni. Még beszélt is velük, bár jobbára még mindig egyszavas mondatokkal válaszolt. Mindenesetre jó volt, hogy a bevásárlást és a takarítást elintézték helyette. Nem volt rá gondja. Persze talán nem is foglalkozott volna vele. Lehet, hogy ha nincsenek ők ketten, már rég megette volna a kosz. Nem mintha ez egy kicsit is érdekelte volna…

Rendszer…

Csak Ryley-val nem kellett ezt játszania. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi hogyan tartja távol Julient és Lizt, de valahol talán érzett némi hálát, hogy nem mondta el nekik, mi zajlik közöttük. Vele nem kellett beszélnie. Ryley nem érdeklődött aggódva, hogy jól van-e. És ez jó volt. Ryley nem kérdezte, hogy nincs-e szüksége valamire, és nem jelent meg naponta kétszer nála, hogy tehet-e érte valamit. Ryley tudta, hogy ha szüksége van tőle valamire, majd ő keresi… és szavak nélkül is tudta, mi az a valami…

Rendszer…

Már nem fordult fel rögtön a gyomra, de még mindig undorodott magától. Valahányszor elhagyta a férfi lakását, érezte, ahogy úrrá lesz rajta a rosszullét. És minden alkalommal, amikor utána belépett a Jaidennel közös otthonuk ajtaján, nem volt megállás. Mindegy egyes alkalommal zokogva öklendezte ki a gyomra tartalmát, talán még többet is… Gyűlölte… és mégis, a világon bármi másnál erősebben kötődött a férfihoz…

Négy naponta egy óra… ez tartotta életben… ez volt, ami megakadályozta, hogy újra megpróbálja… Emlékezett, ahogy bénultan bámulja összekaszabolt csuklóit. A vékony vörös patakra a karján. Rémlett, hogy mielőtt Eric nyugtatót adott neki, olyasmit mondott, hogy kórházba kéne vinni, hogy összevarrják a sebét. Rémlett, hogy hevesen tiltakozott. Akarta, hogy megmaradjon. Akarta, hogy emlékeztesse…

Újabb négy nappal később… Hagyta, hogy Ryley azt tegyen vele, amit akar. Akkor az ajtón belépve másképp csókolta. Először igazán… És mindketten tudták, hogy ez jelent valamit. Nem mintha tudomást akartak volna venni róla, mégis…

Hosszú volt, vad és szenvedélyes… de nem volt erőszakos… most, hogy szabadjára hagyta, a férfi már nem volt képes olyan kétségbeesetten neki esni, mint mikor ezt követelte tőle… de rájött, hogy jó így… szerette, hogy érzi… az életet.

Mélyet szívott a cigiből. Nem sokat beszéltek, de ma különleges nap volt… olyan, ami mélyen vésődött az elméjébe… mint az első randijuk, az első együttlétük, az első évfordulójuk… már rájött, hogy szinte nincs olyan nap a naptárban, amihez ne tudna kötni valamit…

– Pontosan ma egy éve, hogy Jaiden bejelentette, meg fog halni… emlékszel?

A férfi felemelte a fejét a párnáról, és Shawn felé fordult. Egy pillanatra a fiú engedte, hogy a szemébe nézzen, aztán a bizonytalan bólintás után visszafordult az ablakhoz.

És Ryley emlékezett. Ez nem olyasmi volt, amit elfelejthetett volna. Emlékezett, amikor meghallotta barátja hangját a telefonban, és rögtön tudta, hogy óriási baj van. Először azt hitte, hogy Shawnnal történt valami, aztán Jaiden elmondta, hogy beteg, hogy mire készül, és ő… ő ahelyett, hogy mellé állt volna, hogy megpróbálta volna megnyugtatni, erőt adni neki, egyetlen dologra volt képes, Shawnra gondolni. Ösztönből védte a fiút, és támadt rá Jaidenre. Nem akart belegondolni, hogy barátja mit érezhetett akkor. Vajon már akkor megsejtette? Amit sokáig még ő maga sem ismert fel… szerelmes volt. De nem tett volna semmit, semmit, ha nem így alakulnak a dolgok. Sokszor gondolt rá, hogy talán igaza lehetett Jaidennek… talán, ha akkor hagyja elmenni, Shawn már rég túllépett volna rajta…

Fájt. Fájt, hogy képtelen betartani a Jaidennek tett ígéretét. Fájt, hogy nem tud Shawnnak segíteni. Megpróbálja megadni neki, amire szüksége van. Ha a szex az, akkor azt… igazából még mindig nem volt benne biztos, hogy ezzel nem csak ront-e a helyzeten… de nem tudta, mi mást tehetne…

Tisztában volt vele, hogy ez csak menekülés… amit egymással művelnek…

Amikor Julien elmondta, hogy Jaiden kettőjüknek szánt közös jövőt, már tudta, barátja jobban tisztában volt az érzéseikkel, mint ők maguk. De nem engedhette, hogy a fiú ezt megtudja… még nem… mert erre még nem volt kész… mint ahogy azt sem tudhatja meg, hogy miért hagyja magát minden egyes alkalommal… hogy miért nem képes elküldeni, leállítani, nemet mondani. Hogy miért szakad meg a szíve minden egyes alkalommal, amikor kilép az ajtaján…

Tehát teszi, amit tud. Próbál barátként mellette állni, akkor is, ha sosem vallhatja be az érzéseit. Mert Shawn a legfontosabb. És mert Jaiden azt akarta, hogy ő segítse át ezen…

– Vissza kéne menned az egyetemre, Shawn. – A gondolat már egy ideje megfogalmazódott benne, de nem érezte feljogosítva magát, hogy szóba hozza. De nem várhatott tovább…

Shawn csodálkozva nézett a férfira. Ryley sosem kezdeményezett beszélgetést. Sosem mondott semmit. Csak hallgatta őt, ha valami eszébe jutott, és el akarta mondani, és válaszolt, ha kérdezte, lehetőleg minél kevesebb szóval… de most… bénultan nézte a férfit. Vissza, oda… nem akart. Még nem… az is elég volt neki, hogy haza kellett mennie… ebben az átkozott városban nem volt egy zug sem, amiről ne Jaiden jutott volna eszébe…

– Még nem vagyok rá kész.

– Frászt nem, Shawn! Muszáj szembe nézned vele!

Szikrázó szemmel fordult a férfi felé. Dühös volt, mert a lelke mélyén igazat adott Ryley-nak.

– Ugyan honnan is tudhatnád? Fogalmad sincs semmiről!

Ryley-ban elpattant a cérna. Ezt nem! Bármit megenged, és bármit elnéz a fiúnak, de ezt nem vághatja a fejéhez, azok után, amit átéltek!

– Nekem ne merészeld azt mondani, hogy nincs róla fogalmam! Én is átéltem ugyanazt, mint te! Te legalább mellette lehettél az utolsó percekben! Tudom, mit érzel, mert én beszéltem le róla Jaident, hogy kilépjen az életedből! Mert nem akartam, hogy nagyobb fájdalmat kelljen átélned, mint amekkorát muszáj! Mert tudom, hogy mit jelentett, hogy foghattad a kezét!

– Akkor sincs jogod megmondani, hogy mit kéne tennem!

– Ó, tehát az, hogy rendszeresen az ágyamba bújsz, semmire sem jogosít fel, ugye?

– Csak egymás karjaiban vigasztalódunk, ennyi…

– Illetve te az enyémben – pontosított a férfi, de Shawn figyelmen kívül hagyta a megjegyzését.

– …és ez még közel sem elég ahhoz, hogy megmondd, mit tegyek vagy hogyan érezzem magam!

– Értem, tehát a barátság mit sem számít, ugye? Hogy Jaiden megkért, vigyázzak rád, az sem?

– Szóval csak ezért? Mert Jaiden megkért?

– Nem csak ezért, és ezt te is tudod! Fontos vagy nekem! Miért hiszed, nem tudok rólad semmit, mikor te is tudod, hogy mennyi közös van bennünk?

– Bennünk csak egy közös van, és az a közös veszteség!

– Ez nem igaz! Szeretlek! – A férfi hirtelen elhallgatott, abban a pillanatban, ahogy kicsúszott a száján, már tudta, hogy nem kellett volna. A szavak fennakadtak a levegőn. Tétován rezegtek a köztük lévő térben.

Shawnnak torkára forrt a szó. Nem tudott mit mondani. Csak állt ott, talán percekig is. Aztán lassan ocsúdva a döbbenetből, elindult az ajtó felé.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha én most megyek.

Ryley meg sem próbálta visszatartani. Mit tehetett volna? Hisz egészen eddig úgy viselkedtek, mintha ez az egész nem számítana. Nem így akarta elmondani, nem egy veszekedés közben, amikor mindketten idegesek. Várni akart az alkalmas pillanatra, még akkor is, ha az a pillanat sosem jön el.

– A francba – suttogta maga elé kétségbeesetten.